Egy asszony bűne - Tékozló szív

 

Már korábban kifejtettem, hogy mennyire szeretem az 1920-as éveket. A rövid 20. század kezdete, mikor Amerikában tombolt a dzsesszkorszak, Európa pedig újraformálódott, tele indulatokkal, bűntudattal és céltalansággal. Ekkor még az arisztokrácia rejtegetni akarta hibáit, s fenntartani a látszatot minden áron. Francois Mauriac Nobel-díjas író regényét második ízben Claude Miller vitte vászonra (az első alkalommal 1962-ben Georges Franju) már nem érhette meg filmje premierjét Cannesban.

A történet szerint Thérése összeházasodik a szomszéd birtok urával Bernard-dal, annak érdekében, hogy a két földterület egyesülhessen. A férj vonzó, erős, intelligens, de Thérése mégsem boldog az érdekházasságában (vajon miért?). Bernard húga Anne időközben tiltott, de annál lángolóbb szerelembe esik, ami ráébreszti Thérése-t saját házassága sivárságára, amiből ki akar törni, s ezen állapotából még az anyaság sem tudja kimozdítani. Így hát egyetlen dolgot tehet, módszeresen elkezdi mérgezni a férjét.

A film cselekménye nem követi a könyvét, hiszen míg a vásznon lineárisan folyik a történet a gondtalan gyermekkortól a a keserédes szabadulásig, addig a könyvében folyamatosan ugrálunk az idő síkok között, amivel világosabbá válnak Thérése indítékai, s megadja a kellő dinamikát a történetnek, amit sajnos a film nem túlságosan talált el. Ugyanis a sok lassú vágókép eléggé statikussá teszi a történetet, s pont emiatt együtt unatkozunk és szenvedünk a főhősnővel 110 percen keresztül. Emellett rendkívül elhúzza a film első felét, ami igazából súlytalanná teszi a történet csúcsjelenetét, a Thérése tárgyalása utáni napokat, ami viszont indokolatlanul rövidre sikeredett.

A Thérése-t alakító Audrey Tatou ezúttal jobban elkapta a karaktere lényegét, mint az előző filméjében, süt róla az elegancia, a mértéktartás, amit egy arisztokratától elvárunk, ugyanakkor érezzük, hogy mennyire fulladozik a neki szánt életben. A Bernard-t alakító Gilles Lellouche szintén tökéletesen adja a látszathoz ragaszkodó, az elveihez végtelenül hű, zsarnokoskodó férjet, aki mindent megtesz, hogy a család jó hírét megtartja, akár azt is, hogy bezárja a húgát, mert nem illő szerelembe esett, vagy a feleségét, akit előtte mentett meg a börtöntől. Mellettük pedig ott van az Anne-t alakító Anais Demoustier, aki szintén a szabadságot keresi, de a végén behódol a család akaratának.

A Tékozló szív egy olyan nő története, aki a boldogtalan házasságában vergődik és próbál kitörni onnan, egy modern Bovaryné.  Nincsenek benne nagy és érzelemmel fűtött jelenetek, mint például A szabadság útjaiban, ugyanakkor mégis érzed, ahogy megfullad az idilli madárkalitkában és teljes mértékben megérted, hogy miért is akar kitörni onnan.

Ítélet:
6/10 (jó színészi játék, de elég vontatott történetvezetés, gyakran válik unalmassá)

Egy kerités két oldalán - A csíkos pizsamás fiú

Csak nem akar sikerülni ez a rendszeresség, pedig eskü, igyekszem :)

A holokausztot sokféleképpen feldolgozták és én személyesen kicsit feszélyezetten állok hozzá ehhez a témához. Egyrészt azért, mert ezt egy olyan szégyenfoltnak tartom az emberiség történelmében (sok egyéb más mellett), amit sohasem lehet lemosni, másrészt, (hogy kicsit gonosz legyek)  túlságosan is jelen van még a mai napig is a mindennapjainkban és pontosan emiatt irónikus módon kicsit elbagatelizálódott. Hogy miért nyúlok most én mégis ehhez a témához, mert John Boyne története és az ebből készült film egyedi módon, egy német kisfiú szemszögéből vizsgálja meg a XX. század egyik, ha nem legsötétebb időszakát.

Bruno, a kilenc éves kisfiú Berlinben él a szüleivel és a nővérével Gretellel, aki egy Reménytelen Eset. Nagyon elégedett az életével hiszen egy felfedezésekben gazdag hatalmas házban élt, s volt három jó barátja. De egyik nap mikor hazament az fogadta, hogy a apját áthelyezték egy Auschwitz nevű helyre, ahol ő lesz a parancsnok, ezért költözniük kell. Bruno először utálja az új házat, mert egyedül érzi magát benne, de az ablakából észrevesz egy farmot a távolban, csak furcsálja, hogy mindenki csíkos pizsamát visel. Úgy dönt, hogy utánajár a dolognak és felfedezőutat tesz, megy is talál egy kerítést és mögötte egy csíkos pizsamás fiút, aki mint kiderül egy napon született vele. Elkezdenek a kerítésen keresztül beszélgetni és barátság fűződik kettőjük között.

Bruno gyermeki látásmódján keresztül látjuk a világot, aki sok mindent nem ért a körülötte zajló eseményekből, nem érti, hogy mit csinálnak odaát a pizsamás emberek, ha a konyhájukban dolgozó Pavel tényleg orvos, akkor miért pucol krumplit és még sorolhatnám. Ugyanúgy a kerités másik oldalán lévő Smuel se érti, hogy miért kellett elmenniük otthonról, miért zárták őket be, s hova tűnik el folyamatosan az a rengeteg ember. Mi persze, az olvasók (nézők), akik ismerjük a történelem tragikus eseményeit tisztában vagyunk mindennel, éppen ezért érdekes egy olyan szemén át látni ugyanazokat a történéseket, aki még nem vesztette el a naivitását. Mégis épp a tudatlanságukból fakadóan tudnak olyan barátságot kötni, amely abban a korban lehetetlen. És ezt a barátságot még s környezetük sem tudja szétszakitani.


A film néhány ponton, főleg dramaturgiai okok miatt eltér az eredeti alkotástól, de nem szignifikánsan. Sőt a történet két csúcsjelenete egy az egyben át lett emelve a könyvből. Elmondható tehát, hogy amennyire lehetséges volt megtartották a film könyvhűségét. A rendezés és a képi világ rendben volt, egyedül a szülőket alakitó Vera Famiga és David Thewlis játéka bennem teljesen más benyomást keltett, mint a könyvbéli megfelelőjük. Az apa ugyanis sokkal hithűbb náci az anya pedig sokkal érzékenyebb volt, mint Boyne történetében. Bruno és Smuel (Asa Butterfield és Jack Scanion) viszont teljes mértékben visszaadta a könyvbéli karakterük minden jellemző vonását. Aki pedig elég szemfüles, pár magyar szinészt is felfedezhet a filmben, többek között Fesztbaum Bélát, vagy Verebély Ivánt :).

Összefoglalva, a csikos pizsamás fiú egy szivet melengető és reményteli történet egy embertelen és kegyetlen korból, amikor ennek a két fiúnak nem hogy találkozni, de barátságot se nagyon szabatott volna kötnie, de vigyázzunk a sok bizakodással, mert a történelem ritkán ismeri a happy endeket.

Itélet:
8/10 (egyszép történet szépen kivitelezve, néhány kicsit hamiskás szinészi játékkal)

Maine hercegei és Új Anglia királyai - Árvák hercege

John Irving írt egy könyvet és Oscar díjat kapott érte. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy abban a szerencsés helyzetben vagyunk hogy maga az író adaptálta a saját művét. E mellé tegyünk hozzá egy kiváló rendezőt, aki mindig képes megmelengetni a lelkemet, nevezetesen Lasse Hallmströmöt, egy kiváló színészgárdát, s egy csodálatosan megkomponált filmzenét. A film nem egy mai darab, de a könyvre csak most sikerült ráakadnom és elolvasnom, amellett missziómnak érzem, hogy felhívjam a figyelmet néhány talán elfeledett remekműre.

Van egy árvaház Maine-ben, ahol szívesen fogadja a megesett lányokat, akik nem szeretnék vagy nem tudják megtartani gyermeküket, hogy életet adhassanak nekik, vagy elvetessék. Itt született Homer Wells.. Többszöri próbálkozásra se sikerül őt örökbe adni, így az árvaház vezetője Wilbur Larch úgy dönt, hogy Homernek St. Cloud'sban a helye, de ha ott is akar maradni, akkor hasznossá kell tennie magát, így elkezdi az árva orvosi képzését, hogyha eljön az ideje, akkor a helyébe léphessen. Így telnek lassan az évek, míg egy napon azonban egy fiatal pár érkezik, hogy a lányon (Cuncy) abortuszt végezhessenek. Homer pedig úgy dönt, hogy velük megy és felfedezi a világot az árvaház falain kívül.

John Irving elég kegyetlenül bánt saját történetével, gyakorlatilag a vázáig lecsupaszította. Meghagyta az alapszituációt, a főszereplők nagy részét (Cuncyt például átnevezte Candynek), de például kihagyott néhány fontosat (mint Homer St. Cloud's-beli "szerelmét" Farbyt vagy Homer és Cuncy gyermekét Angelt), behozott a történetbe néhány újat (mint, Bustert, aki Homerhoz hasonlóan örökbeadhatatlan árva). Homer gyermekkora szinte tőmondatokban el lett intézve, pedig fontos ismerni ahhoz, hogy megértsük Larch doktorral való bonyolult apa-fiú viszonyát. Az is kimarad, hogy a doktor hogyan került St. Cloud's-ba az árvák közé. Emellett sokkal kevesebb időintervallumot ölel fel a film, mint a könyv változata.

Ugyanakkor a szereplők jellemét így is tökéletesen sikerült átvinni. A hideg és gyakorlatias Larch doktort aki egyre inkább elmerül az éterfüggőségében,  a döntésképtelen Cuncyt/Candyt, a mindig optimista és naív Wallyt, az ártatlanságát elvesztő és a felnőttkorba végérvényesen átlépő Homert, a kétes, ám tiszteletet parancsoló Rose urat. Mindegyík szerepre nagyon jó színészeket sikerült találni. Tobey Maguire (Homer) és Charlize Theron (Cuncy/Candy) eleve a kedvenceim közé tartozik, de az egészre a koronát Michael Caine teszi fel, aki Larch doktor megformálásáért meg is kapta az Oscar díjat (100%-ig megérdemelten). Emellett pedig Lasse Hallmström hozzá a tőle megszokott szívmelengetően csodálatos rendezést, ami elénk tárja a második világháborúba belépett Amerikát egy olyan fiú szemén keresztül, aki számára akkor tárul fel a világ. Mindezek tetejébe meg csak hab a tortán a nagyon eltalált filmzene, amit azóta ha esetleg meghallok mindig elmosolyodom.

Az Árvák hercege egy vasárnap délutáni film, ezért mindenkinek ajánlom, aki egy kis romantikázásra vágyik. Van benne felnőtté válás, tragikus szerelem, tékozló fiú aki visszatér otthonába, meg nem értett emberek. Ehhez hozzájönnek Maine csodálatos tájai, a fülbe mászó dallamok és az érzés, hogy hiába kegyetlen és igazságtalan az élet, valahogy a végén mégiscsak megtaláljuk benne a helyünket és mégha a magunk módján is, de boldogok lehetünk benne.

Ítélet:
8/10 (hiába az író adaptálta, csak a váza maradt meg a könyvnek, ugyanakkor így is egy rendkívül megható film)

A gyilkos lótuszvirág - Tajtékos napok

Vannak könyvek amiket nem, hogy nem lehet megfilmesíteni, de egyenesen TILOS. Ilyen Boris Vian Tajtékos napok című könyve is, ami egy csodálatosan abszurd és kissé kegyetlen mese, de a vásznon csak egy értelmezhetetlen maszlag, amit csupán azok értenek meg, akik olvasták előtte a művet, a többieknek meg egy kétórás kreatív ötletbörze,amely valahogy nem áll össze egy egész filmmé. Pedig nagy reményekkel ültem be a moziba reméltem, hogy Michel Gondry az Egy makulátlan elme örök ragyogása után tud egy zseniálisan alkotni ebből az avantgárd tragédiából, de tévedtem.

Nos az alaptörténet szerint az aranyifjú Colin, miután barátja Chick szerelmes lesz egy csodálatos lányba, Alise-be (aki Colin szakácsának unokahúga), ő is követeli magának ezt az érzést. El is megy az egyik barátja kutyájának születésnapi partijára sandacsacsázni, s megismerkedik Chloé-val, s pár Duke Ellingtonra történő tánc és vattacukorfelhőn történő repülés után feleségül veszi. A pár boldogan megy el a nászútjára és utána tér vissza barátaihoz, csakhogy Chloé beteg lesz, lótuszvirág nő a bal tüdejében, Colin pedig kezd rájönni, hogy ha ápolni akarja nem lesz elég a pénze, s munkába kell állnia. Emellett barátainak is egyre nehezebb lesz az élete, főleg Chick szinte függésbe hajló rajongása miatt Jean-Sol Partre író iránt.

A film rendkívül kreatív lett (még a kisegér megjelenítése is). Harsány és színes, jól megjelenítve Colin és Chloé felhőtlen és felelőtlen világát koktélzongorástul, sandacsacsástul és felhőn utazásostul. De ez a harsányság elbagatellizálja a történet egyes elég kegyetlen (és okkal olyan kegyetlen) momentumait, mint a korcsolyapályán halomra ölt emberek eltakarítása, hogy Colin lefejezi a kulcsot késve hozó kabinos fiút (aki egy madár a filmben, amit nem igazán értettem), hogy Partre előadásain emberek százait tapossák halomra és folytathatnám. A narrációt pedig futószalag mellett gépelő emberek látják el, ami teljesen megtöri a dinamikát. Ahogy pedig haladunk előre a történetben egyre nyomasztóbb, egyre szürkébb lesz minden, jelezve, hogy itt tragédia várható. De a film elejének a bohókás hangneme miatt fel sem tudunk lelkiekben készülni az utolsó félóra elég sokkoló jeleneteire.

A könyvet megnyirbálták és kicsit átírták (komolyan, szóljon valaki, aki emlékszik arra a jelenetre, hogy a Chloé-Colin és Alise-Chick párosoknak versenyezni kellett, hogy melyiküket esketik meg). Az elején hamar túljutunk, aztán pedig elhúzzuk a szenvedést. Valahogy nekem nem jött le belőle, hogy Colin mindent feladna azért, hogy megmenthesse Chloé életét, hanem inkább az, hogy ő tette tönkre az életét, a vége felé pedig azt érzem, hogy kezdik megvetni egymást, ami meglehetősen távol áll Boris Vian eredeti elképzeléseitől.

A színészeket elég vegyes képet mutatnak. Romain Duris nagyon megragadja Colin figuráját, azonban partnere Audrey Tatou egyáltalán nem olyan királylányos kis naiva, mint amilyennek Chloénak lennie kéne. A film egyértelműen legjobbja Omar Sy, aki a mindig vidám sármőrt, Nicolas-t alakítja. Chick és Alise párosát alakító Glad Elmalen és Aissa Maiga is volt, akik tökéletes kontrasztot teremtenek (a fehér kocka és a fekete jó csaj). Megjelenik a filmben maga a rendező is, ugyanis Michel Gondry Dr. Frászpirin, Chloé orvosa.

A Tajtékos napok a sokat akar a szarka, de nem bírja a farka tipikus esete. Rendkívül kreatív ötlettár a film, de túlságosan harsány és valahol olcsóvá teszi az egész filmet. Nem áll össze egy egésszé, és nem értem meg a végére, hogy miért is volt Chloé és Colin szerelme annyira különleges.

Ítélet: 
3,5/10 (Gondry eléggé melléfogott Boris VIannal)

Hogyan éljünk túl egy hajótörést egy tigrissel? - Pi élete

Sok kötelességemnek eleget téve egy hónapos szünet után ismét folytatom a blogot. Mostantól TÉNYLEG rendszeres lesz, remélhetőleg heti 1 bejegyzéssel. Bár ígérni semmit sem tudok :).

A Pi élete azon kevés művek egyike, melyet három formában sikerült végigélveznem. Egyrészt könyv formájában, másrészt filmként, harmadrészt pedig rádiójátékként. Az első unalmas, a második csodálatos, a harmadik pedig értelmezhetetlen volt. De komolyan, ha nem tudtam volna előtte a sztorit egy árva mondatot sem értettem volna a rádiójátékból (pedig kifejezetten szeretem ezt a műfajt - akit egyébként érdekelne a dolog, írjon és elküldhetem neki). Yann Martel művének alapvető felállása nagyon jó, valószínűtlen, megrázó csavarral a végén, de igazából ennyi látványos szenvedést utoljára Frodótól láttam a Gyűrűk Urában. Egy mondattal: az eleje és a vége jó a közepe unalomba fullad. Ritkán mondom ezt, de a film jobban sikerült, mint az alapul szolgáló könyv.

Pi maga meséli el 227 napos hajótörésének történetét, megszakítva néha az író kommentárjaival. Piscine Molitor Patel (aki egy francia uszodáról kapta a nevét) Pondicherryben él családjával a helyi állatkertben. Az iskolában csúfolják a neve miatt (Pisisnek), ezért mikor új tanintézetbe kerül, azzal kezdi a félévet, hogy mindenkiben tudatosítja az új nevét: Pi Patel. Emellett elmerül a vallásokban és egyszerre lesz hindu, iszlám és keresztény (nekem a könyvnek ez a motívuma tetszik a legjobban, egyetemesnek kezeli a vallásokat, s mindegyikre jóként és mértékadóként tekint). Így éli mindennapjait Pi az állatkertben, életre szóló leckéket kapva apjától a veszélyes állatokról, mint  a bengáli tigris. Egyik nap aztán a szülők bejelentik, hogy az állatkertet eladják, s Kanadába költöznek. Ki is fut a hajó, ami pár nappal később rejtélyes módon elsüllyed a Csendes-óceán közepén, Pi pedig egy mentőcsónakban ragad egy hiénával, egy orangutánnal, egy zebrával és Richard Parkerrel, a bengáli tigrissel.

Életemben először ez volt az első olyan film, amit rettenetesen sajnáltam, hogy nem 3D-ben néztem meg. Ang Lee ugyanis valami elképesztő csodát hozott létre. Olyan látványosra és szépre sikeredett a film, hogy még Pi szenvedései sem tűnnek olyan unalmasnak. A csónak néha a felhőkön, néha a csillagokon úszik, néha foszforeszkáló bálnák, repülő halak jelennek meg, a tigrisnek érzelmek tükröződnek a szeméből, a rókamanguszta mezőről már nem is szólva. Egy szóval CGI-orgia. Ez egyensúlyozza, hogy a film 3/4-ben gyakorlatilag két szereplő játszik a Pi és a tigris. Egyébként nagyjából leköveti a könyv történetét, mondjuk Yann Martel művében nincs szerelmi szál, bár ez nekem tetszett, mert a lány nekem valahol Indiát testesítette meg, amit Pi olyan nehéz és fájó szívvel hagyott ott.

A főszereplő, nem a Gettómilliomos óta felkapott Dav Patel (aminek én személy szerint nagyon örültem - nem mintha ezzel le akarnám kicsinyleni a filmet), hanem Suraj Sharma, akinek az IMDB szerint ez volt az első filmje, s azt kell mondanom felnőtt a feladathoz. Kiválóan alakította a hajótörött fiút, akit a hitén kívül a bengáli tigristől való félelme tartott életben. Richard Parker pedig a végletekig kidolgozott CGI-tigris. Csupán két jelenetnél használtak valódi állatot, mikor a kifutójában pihent, s mikor a csónakból a vízbe ugrott. De valahogy egy percre se éreztem, hogy egy számítógéppel generált élőlényről van szó. Mindezek ellenére a Számkivetett Tom Hanks-Wilson párosát nem tudják felülmúlni (komolyan, még a mai napig sírok azon a jeleneten, mikor elhagyja Wilsont a tengeren). 

A Pi élete egy csodálatos film. Úgy érzem nagyon jót tett neki, hogy nem M. Night Shyamalan és nem is Jean Pierre Jeunet, hanem Ang Lee kezébe került a gyeplő. Mind a tradicionális India világa, mind a végtelen Csendes-óceán csodálatos világot teremt, ahol valóban megtaláljuk Istent és az ő egyetemességét, s rájövünk, hogy a hit még egy bengáli tigrissel való hajótörésen is átsegíthet.

Ítélet:

9/10 (eszméletlen látvány, jó arányok, kis eltérések a könyvtől)

Krimi szovjet módra - Tíz kicsi néger

Megfogadtam magamnak, hogy nem fogok csontig lerágott vagy szent grálnak számító témákat feldolgozni, de olyan gyöngyszem akadt a kezembe, amelyet muszáj megosztanom mindenkivel. Nevezetesen Agatha Christie örökbecsű Tíz kicsi négerének a szovjet feldolgozása 1987-ből. Nem tudom, hogy valaha megjelent-e ez a film kis hazánkban, én oroszul jutottam hozzá magyar felirattal. A nyelvi akadályok azért kissé rontottak a filmélményen, hiszen csak makogok oroszul... de attól függetlenül kellemes meglepetésként hatott rám.

Agatha Christie talán legjobban sikerült regénye nyomasztó légkörű történet, zseniális csavarral a végén. Az alaptörténet szerint tíz embert hív egy rejtélyes milliomos V.A. Lacky  a szigetére. Látszólag semmi közös nincs bennük, egyet kivéve, hogy mindannyian elkövetek valamit a múltjukban, de kicsúsztak az igazságszolgáltatás kezei közül. Megérkezve a szigetre kiderül, hogy a házigazda nincs ott, viszont a közelgő vihar miatt ott kell tölteniük mindenképp pár napot. A lakhelyük két legfeltűnőbb eleme egy régi gyerek vers tíz kicsi négerről (lásd lentebb), ami minden szobába ki van függesztve, illetve tíz néger porcelánfej az ebédlőasztalon. Később a vers sorainak megfelelően a sziget vendégei sorra kezdenek elhalálozni (ezzel egy időben pedig mindig eltűnik egy-egy procelánfej az asztalról), s megfogalmazódik a szörnyű felfedezés, hogy közülük valaki a gyilkos. Íme a hírhedt gyerek vers:

Tíz kicsi néger éhes lett egyszer; s vacsorázni ment,
Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc.

Kilenc kicsi néger későn feküdt le, s rosszat álmodott,
Egy el is aludt másnap, s nem maradt, csak nyolc.

Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten,
Egy ott is maradt örökre, s így lettek heten.

Hét kicsi néger tűzifát aprít, gyújtóst hasogat,
Egyik magát vágta ketté, s már csak hat maradt.

Hat kicsi néger játszadozik a kaptárok között,
Egyet megcsíp egy kis méh, és nem marad, csak öt.

Öt kicsi néger tanulgatja a törvény betűjét,
Egyik bíró lesz a végén, s marad, csak négy.

Négy kicsi néger tengerre száll, és egy piros lazac
Egyet lépre csal, bekapja, s csak három marad.

Három kicsi néger állatkertben jár, egy nagy medve jő,
Egyet keblére ölel, és így marad kettő.

Két kicsi néger kiül a napra s sütkérezni kezd,
Egyik pecsenyévé sül és nem marad, csak egy.

Egy kicsi néger magára hagyva, árván ténfereg,
Felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek.

Nem tudtam hogyan viszonyuljak a filmhez, mivel kicsit idegen ötletnek tűnt számomra, hogy egy orosz rendezőnek eszébe jut megrendezni ezt a történetet. Minden esetre (ha más nem nyelv tanulás céljából és mert imádom ezt a regényt) leültem és megnéztem. És ki kell jelentenem, hogy régen ért ilyen kellemes meglepetés. A film teljesen követte a könyv cselekményét, ugyanolyan nyomasztóan éreztem magam közben, mint az olvasásakor. A hollywoodi feldolgozásokkal ellentétben ugyanazt a befejezést hozza, mint Agatha Christie eredeti műve, ami nem kis megelégedettséggel töltött el, miután amerikai elődei rendre sziruposabb befejezést produkáltak ezzel árulva el a krimi királynőjének művét.

A színészek játéka visszafogott de jó, bár nem mindegyik karakter tud azonosulni a szerepével. Például a kegyetlen, fanatikus keresztény vénlány Mrs. Brent Ljudmilla Maksakova által való megformálása nem lett a legtökéletesebb. De a többiek hitelesen alakítják a rájuk szabott szerepeket. Nem túl pörgős a történetvezetés se, sok a vágatlan jelenet, bár ahogy növekszik a hullák, úgy gyorsulnak fel az események, (az utolsó három haláleset, gyakorlatilag húsz percen belül történik).

A rendezőre, Stanislav Govorukhinra (ő jegyzi a Vorosilov mesterlövészét) se lehet egy rossz szavam se, kiváló rendezést mutat be. Nyomasztó légkört teremt, amihez hozzájárul a helyszínül szolgáló villa (nem tudom, hogy Oroszországban forgatták vagy se, de teljesen úgy néz ki, mintha Devonshire partjainál lennénk), a film fakó színei és a filmzene is, ami rengeteget hozzáad a filmélményhez. Megborzongat, még akkor is, ha tudod, hogy mi fog történni a következő pillanatban. Talán amit a hátrányára tudnék írni a filmnek a jelmezek és a smink. Valahogy nem hatnak korhűen. A Vera Claythorne-t alakító Tatyana Drubich inkább hat akkori orosz lánynak, mint az 1930-as évekből való britnek (lehet, hogy erre a benyomásomra azért hatással volt, hogy orosz nyelven néztem meg a filmet.

Összefoglalva, mindenképp ajánlom a Tíz kicsi négert annak, aki be tudja szerezni és nem riad vissza attól, hogy eredeti nyelven kell megnéznie. Igazi ínyencség lehet mindazoknak, akik szeretik Agatha Christie-t, még akkor is, ha ismerik az eredeti történetet. Egy klasszikus történet némi orosz fűszerezéssel. Igazi meglepetést okoz az embernek, hogy tőlünk keletre is csináltak/csinálnak jó filmeket, nemcsak nyugatra. Pláne, ha úgyis végződnek, mint a könyv.

Ítélet:
8/10 (igazi ínyencség, kisebb hibákkal)

Lélekvándorlás és igazság keresés - Felhőatlasz

Félve ültem le megnézni a Felhőatlaszt. Főként azért, mert rendkívül vegyesek voltak a kritikák. Egy része az egekig magasztalta, a másik fele pedig zagyva közhely gyűjteménynek minősítette. Mikor először leültem megnézni próbáltam összerakni a cselekményt, de a két harmadikáig el se tudtam képzelni, hogy miről is szólhat a film, de a végére azért összeállt egy kerek egésszé. Második nézésre mikor már ismertem a történetet, tudtam figyelni a részletekre, s sikerült jobban felismernem az egyes történetek közötti hol egyértelmű, hol rejtett összefüggéseket. Ha össze kéne foglalnom egy mondatban, hogy miről szól a film, akkor azt mondanám, hogy a lélekvándorlással egybekötött évszázadokon átívelő igazság keresés.

A könyv a filmmel egy időben jelent meg Magyarországon, így csak utólag került a kezembe. David Mitchell műve hat különböző történetet mesél el, hat különböző korban. Az első történetben Adam Ewing csendes-óceáni kalandjait ismerhetjük meg a XIX. század közepén. A második történetben Robert Frobisher feltörekvő zeneszerző egyetlen művének megszületését ismerhetjük meg a két világháború között. A harmadikban Louisa Rey riporter oknyomozását ismerhetjük meg egy atomerőműben, az 1970-es években. A negyedikben napjainkban meséli el Timothy Cavendish megpróbáltatásait egy idősek otthonában. Az ötödikben egy klón, Sonmi-451 öntudatra ébredését és lázadását mutatja be a jövő Koreájában. Az utolsó történetben pedig Zachry útját és konfliktusát Vén Georgie-val ismerhetjük meg a poszt-apokaliptikus jövőben. Minden történet csatlakozik egy ponton az előzőhöz, így teremtve meg az egységet. Minden történet más-más stílusban van elbeszélve, hol prózai módon, hol interjú formában, hol naplórészletekkel, hol pedig levelek útján.

Mikor leültem először megnézni, az volt az érzésem, hogy ez a film egy katyvasz. Itt aztán minden van: kaland, romantika, thriller, komédia és sci-fi. Ráadásul mindegyik történetben ugyanazok a színészek játszanak, néha fontosabb, néha egészen apró szerepet, hol nemet, hol pedig akár raszt váltva, (óriási bullshit szerintem, hogy ezért a teljesítményért nem kapott a maszk mester egy Oscart, de még Golden Globe-ot sem...). Szórakoztató volt kitalálni, hogy éppen melyik színész melyik karaktert játssza éppen, mert sokszor tényleg nem volt egyértelmű. Másrészt senki sem csak gonosz és csak jó szerepeket játszik (még Hugo Weaving sem). Komoly színészi teljesítmény kell, hogy egy színész hat, teljesen eltérő karaktert jelenítsen meg egy filmen belül. Egy dologért egyébként mindenképpen érdemes megnézni a filmet, mégpedig Hugh Grantért, aki az egyik történetben kannibál törzsfönököt alakít - komolyan mondom, priceless :D (lásd lentebb).

A filmben nem lineárisan haladunk előre az időben, hanem párhuzamosan folynak a cselekmények, s egyik korból és helyszínből a másikba (néha csupán pár képkockányira) váltunk át. Ez egyrészt hihetetlen dinamikát ad a filmnek (második bullshit a vágó sem kapott ezért még egy jelölést sem...), másrészt zavarba ejtő is. A könyv ugyanis egy szép görbét ír le. A múltban kezdünk, majd minden történet egy bizonyos ponton megszakad és átvált a következőre, mígnem elérünk az időben legtávolabbihoz, amit végig mesél, s elkezdünk visszafelé indulni múltba, s a könyv ott fejeződik be, ahol elkezdődött. Ez kicsit áttekinthetővé teszi a történetek közötti összefüggést, ami a film esetében ez néha kicsit nehézkesen sikerült. Másrészt viszont érdekes, hogy a film bizonyos elemei (egy gomb vagy egy dallam) milyen utat járnak be a korokon keresztül.

Természetesen mint a legtöbb adaptáció eltér kicsit a könyv cselekményétől (sőt jelen esetben meglehetősen szabadon kezelik a történetet), de a könyvhöz képest kicsit idealizált is lett. Néhány szereplőt nemes egyszerűséggel kivettek, néhányat átneveztek, néhánynak pedig kicsit más szerepet szántak mint az eredeti történetben, valamint kihagytak bizonyos elemeket, megszépítettek kicsit egyes történeteket. A színészek szerintem hozták a tőlük elvárható szintet. Nekem kellemes meglepetés volt Hugh Grant, aki kilépett az eddigi szerepeinek árnyékából és egy teljesen új oldaláról mutatkozott meg. A másik Hugo Weaving, akire hacsak ránézek, kiráz a hideg, Viszont néhol kicsi túlságosan szájbarágósan próbálják közvetíteni a könyv/film üzenetét, hogy függünk egymástól és hogy a tetteink határozzák meg a jövőt.

Nem mondom azt se, hogy jó film, se hogy rossz film a Felhőatlasz, azt mondom, hogy HIHETETLEN film. Csupa nagy betűvel. Attól függetlenül, hogy nem lineáris a történetvezetés, rendkívül jól megszerkesztett filmről van szó, aminek az élményét fokozza a remek filmzene, ami a végén katartikus élményt nyújt. Nem hiszem, hogy a film valaha is közönsésiker lesz, de az egyértelmű, hogy helye van a filmtörténelemben.

Ítélet:
8/10 (hihetetlen film, csak néhol szájbarágós kicsit)

Lélekölés G-mollban - A zongoratanárnő

Három olyan film volt életemben, ami után fel akartam vágni az ereimet. Az első a Rekviem egy álomért, a második a Saló, a harmadik pedig A zongoratanárnő. Elfriede Jelinek Nobel-díjas írónő művéhez képest A szürke ötven árnyalata délutáni teázgatás (ehhez hozzá kell tennem, hogy az utóbbi művet a negyedéig tudtam elolvasni - de most komolyan, hogy vezethetik ilyen könyvek a bestseller listákat???). Mind a könyv, mind a film rendkívül naturalista módon ábrázolja a lélekölő emberi kapcsolatokat, az elfojtott szexualitás perverz módon való feltörését. Ezt komolyan csak erős idegzetűeknek, vagy nagyon kiegyensúlyozott állapotban ajánlom, a kedvenc gyermekkori plüssmacinkkal, mert szükség lesz rá.

A történet Erika Kohut zongoratanárnő élettörténete és kapcsolata az anyjával és a tanítványával. Erika az anyjával él, aki zongoristának szánta, de kudarcot vallott. Az anya teljesen a kontrollja alatt tartja a lányát, nem vehet ruhákat, egy ágyba kell, hogy aludjanak, nem randevúzhat senkivel, a lelki terrort mesteri fokon gyakorolja. A lánya ez elől a saját perverz szexuális világába menekül, pornómoziba jár, leselkedik szeretkező párok után, s belemerül a mazochizmus világába is. Majd az egyik tanítványával, Walter Klemmerrel kapcsolatot kezd, és megkezdődik kettőjük önpusztító tánca.

A zongoratanárnő európai alkotás, s öreg kontinensünkön valahogy szabadabban kezelik az olyan témákat, mint a szokatlan szexuális szokások, vagy a szexuális erőszak. Számos tabudöntögető film készült ezekben a témákban, ebbe a sorba illeszkedik ez az alkotás is. Teljes mértékben leköveti a könyv cselekményét, megtartva, ha nem fokozva annak nyomasztó légkörét. Rendkívül naturalista és felkavaró, instant módon tárja elénk a kegyetlen és lélekölő valóságot. Mind a film, mind a könyv statikus, és lassú folyású, a hosszú jelenetek előkészítik a színt a csúcsjelenethez, amikorra már annyira depressziós a hangulat, hogy az embernek az az érzése, hogy nem lehet ennél mélyebbre süllyedni az emberi gyarlóság bugyraiban, de kiderül, hogy lehet. A lassú folyású történet és a vágás nélküli jelenetek ellenére (vagy éppen miatta) a film végig megtartja a komor hangulatát és egy pillanatra se enged fellélegezni, örülni az életnek.

Ki kell emelnem a színészek kiemelkedő játékát is. Isabelle Huppert, (akit a 8 nő óta imádok) meggyőzően alakítja a hideg, távolságtartó, érzelemmentes Erikát, aki egyre jobban elmerül a saját démonaiban, egyszerre szánom és taszít a karaktere. Mellette teljes kontrasztot teremt Benoit Magimel, aki az életvidám és kedves Waltert alakítja, lenyűgöző karakterfejlődésen megy át a szelíd imádóból az agresszív uralkodóvá. A harmadik főszereplőnek, Annie Girardnak pedig olyan anyát sikerült a vászonra varázsolnia, akit a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék. Mesteri szintre viszi a lelki terrort, és komolyan azt vártam mikor kapja fel Erika a konyhakést (aminek szerepe van a filmben) és vágja bele...

Összességében kijelenthető, hogy a zongoratanárnő nem egy könnyen emészthető alkotás. Érzékenyebbeknek, semmiképpen sem ajánlom, mert a film olyan mélységekbe megy le, olyan kegyetlen módon ábrázolva, hogy az komolyan megterheli lelkileg az embert. Mindamellett mind a könyvnek mind a filmnek elismerem a művészi értékét, mert egy olyan témát dolgoz fel, ami a mai társadalmunk egy nagyon fontos problémája, de a morális korlátaink nem engedik, hogy beszéljünk róla.

Ítélet:

7/10 (tabudöntögető, zseniális színészi játékkal, követve a könyv cselekményét, ugyanakkor rendkívül naturalista, néha talán túlságosan is)

Abszurd utazás az időben - Benjamin Button különös élete

Miután letudtam a kötelező elfoglaltságaimat, nem magyarázom tovább a bizonyítványt.

Múltkor már kifejtettem, hogy mennyire szeretem F. Scott Fitzgeraldot, úgyhogy most is tőle válogattam, most a Benjamin Button különös életét. Ez a novella egy kicsit abszurd mese a másságról és annak el vagy el nem fogadásáról.

 

Benjamin Button különlegessége ugyanis az, hogy öregen született (el se merem képzelni, hogy miként zajlott a szülés), s ahogy telik az idő egyre fiatalodik, s valószínűleg csecsemőként fog elhalálozni. S mint ilyen jelenség beszédtémát szolgáltatott Baltimore lakosságának, míg ki nem tört a polgárháború. Benjaminnak mindenhol el kell fogadtatnia magát a társadalommal a baltimore-i elittől a Yale-ig, ami hol könnyebben hol nehezebben megy.

Nem mondhatnám hogy jó de azt se, hogy rossz film a Benjamin Button különös élete. Érdekes választás a film rendezője, David Fincher, aki eddig inkább a thrillerek műfajában alkotott maradandót, s úgy tűnt, hogy meglehetősen távol áll tőle a lassú folyású melodrámák műfaja. Ez néha erősen is érződik a történeten. Kezdjük azzal, hogy - kicsit a Titanicra emlékeztetve - egy élete végén járó öregasszony meséli el élete szerelmét, miközben odakint tombol a Katrina hurrikán. A film ide-oda ugrál a szürke és rideg jelen és a színes és meseszerű múlt között. Nem értem miért kellett ilyen kontrasztot teremteni a két világ között. Tudom, hogy valószínűleg a drámai hatás fokozásaként, de szerintem ezzel éppen, hogy megtöri a film varázsát. Fincher nem tud teljesen megszabadulni a szürkés tónusú képi világától, ami pedig idegen Fitzgerald harsány színeitől. A film dinamikája se lett a legtökéletesebb, néhol rettentő dagályosra és vontatottra sikerült. Végülis nehéz egy alig 42 oldalas novellát izgalmasan 3 órában elmesélni...
 

Érdekesen kezeli a történetet, ugyanis egy egészen más korszakba és más helyszínre helyezi át. Míg a novellában Benjamin Button 1860-ban születik meg, Baltimore-ban, addig a filmben 1918-ban, azon a napon, mikor az első világháború véget ér, New Orleans-ban, így két teljesen más korszak díszletei állnak rendelkezésre. Míg a novella a polgárháború előtti és utáni Amerikát jeleníti meg, addig a  film a rövid és vérzivataros huszadik században játszódik, más felfogással, más értékekkel. Nem tartom szerencsésnek áthelyezni egy másik értékrendű társadalomba egy történetet, mert ez által más-más tényezőre kerül a hangsúly. Azt már csak félve jegyzem meg, hogy a filmben szereplő karakterek 90%-a nem szerepel Fitzgerald novellájában. A mesélő Daisy-t is leginkább Hildegard karakterével tudom azonosítani.

Érdekes módon maga Benjamin Button mellékszereplővé válik a saját történetében. Legtöbbször csak belesodródik az eseményekbe, s az ő ártatlan látásmódján keresztül ismerjük meg az őt körülvevő embereket, akik rövidebb-hosszabb ideig főszereplőjévé válnak az életének. És mindenkinek megváltozik általa kicsit az élete. Daisy és Benjamin szerelmén keresztül pedig az elmúlás keserű élményét is megtapasztalhattuk. Igen ám, csak az eredeti műnek nem ez a mondanivalója. Az idő múlása teljesen másodlagos dolog, sőt teljesen feje tetejére állítják. Benjamint mindenki teljesen normális jelenségként kezeli, mintha mindennapos dolog lenne, így neki se kell igazán megvívnia a belső harcait. Viszont, ha nem is az eredeti, de van üzenete a filmnek - az élet szeretete és az elmúlás elfogadása.

Összességében nem találom Fincher legjobb rendezésének, láthatóan nem tudta megragadni Fitzgerald eredeti stílusát. S habár a múltbéli képek gyönyörűek, a film elején lévő órajelenet egyszerűen zseniális, valamint Brad Pitt megöregítése is remekbe szabottra sikerült, igazán csak ezt tudnám a film javára írni. A filmzene felejthető, a történettel kapcsolatos kifogásaimat már elmondtam.

Ítélet:
6/10 (Fincher meglehetősen szabadon kezeli a történetet, nem eltalálva a dinamikát, de az órajelenet még mindig az egyik kedvencem :) )

A lustaság fáj... - magyarázom a bizonyítványt :)

Tudom, hogy kicsit el vagyok maradva a bejegyzésekkel, de nézzétek el nekem - elfogott a tavaszi sütikészítés és a lekvárkészítés :)...

...illetve kevésbé kellemes tevékenységek :(

Az egyiknek meg tudom mutatni az eredményét :)

A recept a Koriander nevű blogról van - olvassátok, mert nagyon jó :)

Ígérem a jövő héten aktívabb leszek :)

A robot dolga a szolgálat - A kétszáz éves ember

Ez igazából nem egy mai film, de nem is ez a blog lényege, s most olvastam el a mű alapjául szolgáló regényt, A pozitron embert, illetve az annak az alapjául szolgáló A két évszázados embert. Ez azon filmek egyike, amiket előbb láttam, mint olvastam volna az alapul szolgáló könyvet.

Asimov a modern sci-fi atyja (ezzel nem akarom se Arthur C. Clark, sem Frank Herbert munkáját lekicsinyíteni).  Az Én, a robotban és a Robottörténetekben számos morális kérdést feszegetett a mesterséges intelligenciával kapcsolatban, többek között azt, hogy képesek-e a robotok puszta logikával egy külön vallást létrehozni. A mostani történetünk azt tárgyalja,  hogy létre tud-e jönni egy olyan intuitív és kreatív gépezet, amely emberré is válhat. A címből logikus, hogy a válasz igen lesz, de mint mindig most se a cél, hanem az odáig vezető út az érdekes, vagyis, hogy mi az emberré válás ára.

Andrew, a robot a 21. század elején (a könyvben 2005-ben) a Martin családhoz kerül, háztartási gépezetként. Ez nem sokáig marad így, mert a család legkisebb lánya (Kiskisasszony) megkéri, hogy faragjon számára egy nyakláncot, s a családfő (Uram) számára nyilvánvalóvá válik a robot művészi hajlama és tehetsége, így ezután bútorokat készít. Az ebből befolyt pénz felét megtarthatja, ezáltal szép vagyont halmoz fel. Ebből később ruhákat vásárol magának, majd megváltja a szabadságát, felveszi a Martin család nevét, és elindul az emberré válás rögös útján, miközben a számára kedves emberek az idő előrehaladtával sorra halnak meg.

A novellából/könyvből készült filmet, A kétszáz éves embert igazából nem tudom hova rakni. Alapvetően megtartotta az eredeti történet vázát, még a klasszikus három törvény is megjelenik benne, de számos ponton, néhol érthető, néhol érthetetlen módon eltér az eredeti történettől. Számos, az alapul szolgáló műben nem szereplő jelenik meg, s alapvetően pozitív karakterekből csináltak negatívakat. Valamint az emberré válás folyamata is másként zajlott, számomra kicsit kevésbé hihetően. A végkifejlet is kicsit eltérően alakul mint a könyvben, de ez alapvetően a pátosz miatt ezt szükségesnek találtam.

Ami szintén eltér az, hogy a filmbe betettek egy szerelmi szálat, amit viszont teljes mértékben megértek. Ezzel ugyanis egy sokkal emberibb robotot alkottak meg, mint Asimov az eredeti történetben, Lehet, hogy ez csak lányos romantikázás részemről, de a film robotjának sokkal inkább értem a motivációját, kevésbbé tűnik logikusnak és inkább ösztönylénynek.

Alapvetően nem tartom rossz filmnek A kétszáz éves embert. Sőt kifejezetten jó film. Chris Columbus (aki számos családi filmet készített már - Reszkessetek betörők I.-II., Harry Potter I-II., stb.), popcornosította Asimov művét, de a jó értelemben. Sikerült megtartani az alapvető morális kérdérseket, ugyanakkor könnyen emészthető film. Andrew egy igazán szerethető robot, köszönhetően Robin Williams kiváló alakításának, aki hihetően formálja meg az emberi természetet megérteni akaró logikus gépezetet. Melette számos érdekes szereplő jelenik meg, mint a Martin család fejét alakító Sam Neill, vagy a robot biológus (ez kicsit képzavaros :)) Oliver Platt.

Am miatt még érdemes megnézni a filmet az a fimzene. ami rengeteget ad a filmélményhez, Néhány jelenetet annyira drámaivá tesz, hogy magam megkönnyeztem Andrew sorsát. Pedig nagyon ritkán sírok filmen. A képi világa a kor (1999) színvonalának teljesen megfelel. Látványos és szép jövőképet jelenítettek meg, kicsit utópisztikusan tökéleteset.

Ítélet:

7,5/10 (jelentősen eltér az eredeti történettől, de szerethetőbb a robot, mint Asimov művében, a zene pedig egyszerűen zseniális)

F. Scott Fitzgerald – A nagy Gatsby vs. Buz Luhrmann – A nagy Gatsby

Le kell szögeznem, hogy ebben a témában rendkívül nehéz megfelelni az elvárásaimnak, hiszen A nagy Gatsbyt a modern irodalom egyik legjobb művének tartom.  Egy hiteles korrajz egy olyan nemzedékből, amely elveszett a céltalanságban és a még temetetlen múltban. Véget ért egy világháború, s amíg Európában formálódtak a következőt megalapozó diktatúrák, addig odaát az amerikai kontinensen tombolt a dzsessz korszak a maga féktelenségével, gyönyörűségével és tragédiájával. Ennek a kornak volt a krónikása Fitzgerald, aki maga is ennek a korszaknak, az elveszett generációnak volt egy hőse, épp olyan ember, akiket a műveiben megénekelt.

A nagy Gatsby volt az író nagy áttörése, amellyel híressé vált. A rövidke, kb. 230 oldalas könyvben ugyanis minden benne van, amitől egy könyv letehetetlen (a magam részéről első alkalommal egy délután alatt olvastam el), szerelem, árulás, féktelen partyk,, stb. A szereplők jól megmunkáltak, s mindegyik képes érzelmeket kiváltani belőlünk – az ártatlanságát elvesztő  Nick Carraway, a nagyvilági nő, Jordan Baker, a múltat újraélni akaró Jay Gatsby, az amerikai álomba belefulladó Daisy Buchanan,  a birtokolni vágyó Tom Buchanan, a kitörést kereső Myrtle Wilson és a papucsférj George Wilson. Ezenkívül számos érdekes, a korra jellemző epizódszereplő jelenik meg. Mindezt nyakon öntve a pezsgőfolyamos 1920-as évekkel, a féktelen partyk-kal, a céltalanság szépségével, a látszathoz való görcsös ragaszkodással.

A történet szerint Nick Carraway a Közép-Nyugatról Long Islandre költözik, szemben unokatestvére Daisy, és annak férje, Tom Buchanan villájától, akik az amerikai álmot élik, csakhogy mindketten fulladoznak benne. Tom szeretőt tart New Yorkban, a harsány Myrtle-t, Daisy pedig ezt jól nevelt feleség módjára tudomásul veszi, s görcsösen ragaszkodik a látszathoz.

Nick szomszédja a titokzatos Jay Gatsby, aki hétvégenként többnapos estélyeket ad, ahol New York krémje részt vesz, de maga a házigazda sosem veszi ki a részét a mulatozásból. Nick gyakran látja szomszédját, ahogy a vele szemben lévő mólót, Daisy mólóját bámulja. Egyik estélyére aztán meghívja Nicket, illetve Daisy barátnőjét Jordan Bakert, s feltárja, nekik, hogy ki is ő valójában és milyen kapcsolat fűzi Daisy-hez. Itt fogan meg a terv amely a összes későbbi cselekményt mozgatja történetben, s egyre másra kerülnek elő a csontvázak a szekrényből – előrevetítve a tragédiát.

A nagy Gatsby-t nehéz megfilmesíteni, mert nehéz az üzenetét képre írni. Mindenesetre rendkívül megörültem, mikor meghallottam, hogy ismételten megfilmesítik (1974-ben Robert Redforddal és Mia Farrow-val már készült egy változat). A szereposztást mintha csak én találtam volna ki. Leonardo DiCapriora írták ezt a szerepet, s Tobey Maguire-t és Carey Mulligan is kiválóan passzol a rájuk osztott szerepekre. Viszont a rendező hallatán már bizonytalan voltam. Buz Luhrmann ugyanis képes csodálatos képi világot teremteni, de ez valahogy mindig a történet rovására megy, ahogyan most is. Gyönyörűek a díszletek, elénk tárul a húszas évek, kis modern fuvallattal fűszerezve, csakhogy kizárólag ez uralja a vásznat, kevés teret engedve a színészeknek. Pedig zseniálisak az alakítások benne, és a színészek mindent megtesznek, hogy egy-egy jelenetben ne csak a látványt figyeljük, hanem az ő játékukat is. A Gatsby-Nick-Jordan Baker-Daisy négyes kivételesen jó, de a többiek képtelenek felvenni a versenyt a látványorgiával. Ennek kiváló példája, hogy Myrtle Wilson és Tom Buchanan alakja, akik rendkívül ellenszenves szereplői a könyvnek, itt viszont kevés reakciót tudtak kiváltani belőlem.

Összefoglalva elmondható, hogy látványvilágában nagyon elkapta a film a húszas évek hangulatát. Tényleg úgy érzem, mintha belecsöppentem volna a felső tízezer felelőtlen és céltalan életmódjába, a pezsgőfolyamos partyk világába, de a film most se (akarva-akaratlanul) tudta közvetíteni, hogy mennyire üres az amerikai álom, s hogy hiába próbáljuk, a múltat sosem lehet (ugyanúgy) újraélni, ami pont hogy a legfontosabb üzenete az alapul szolgáló Fitzgerald könyvnek.

Ítélet:

8/10 (a könyvhűség megvan, szépen van fényképezve, jó a színészi játék csak rosszak az arányok)