Sok kötelességemnek eleget téve egy hónapos szünet után ismét folytatom a blogot. Mostantól TÉNYLEG rendszeres lesz, remélhetőleg heti 1 bejegyzéssel. Bár ígérni semmit sem tudok :).
A Pi élete azon kevés művek egyike, melyet három formában sikerült végigélveznem. Egyrészt könyv formájában, másrészt filmként, harmadrészt pedig rádiójátékként. Az első unalmas, a második csodálatos, a harmadik pedig értelmezhetetlen volt. De komolyan, ha nem tudtam volna előtte a sztorit egy árva mondatot sem értettem volna a rádiójátékból (pedig kifejezetten szeretem ezt a műfajt - akit egyébként érdekelne a dolog, írjon és elküldhetem neki). Yann Martel művének alapvető felállása nagyon jó, valószínűtlen, megrázó csavarral a végén, de igazából ennyi látványos szenvedést utoljára Frodótól láttam a Gyűrűk Urában. Egy mondattal: az eleje és a vége jó a közepe unalomba fullad. Ritkán mondom ezt, de a film jobban sikerült, mint az alapul szolgáló könyv.
Pi maga meséli el 227 napos hajótörésének történetét, megszakítva néha az író kommentárjaival. Piscine Molitor Patel (aki egy francia uszodáról kapta a nevét) Pondicherryben él családjával a helyi állatkertben. Az iskolában csúfolják a neve miatt (Pisisnek), ezért mikor új tanintézetbe kerül, azzal kezdi a félévet, hogy mindenkiben tudatosítja az új nevét: Pi Patel. Emellett elmerül a vallásokban és egyszerre lesz hindu, iszlám és keresztény (nekem a könyvnek ez a motívuma tetszik a legjobban, egyetemesnek kezeli a vallásokat, s mindegyikre jóként és mértékadóként tekint). Így éli mindennapjait Pi az állatkertben, életre szóló leckéket kapva apjától a veszélyes állatokról, mint a bengáli tigris. Egyik nap aztán a szülők bejelentik, hogy az állatkertet eladják, s Kanadába költöznek. Ki is fut a hajó, ami pár nappal később rejtélyes módon elsüllyed a Csendes-óceán közepén, Pi pedig egy mentőcsónakban ragad egy hiénával, egy orangutánnal, egy zebrával és Richard Parkerrel, a bengáli tigrissel.
Életemben először ez volt az első olyan film, amit rettenetesen sajnáltam, hogy nem 3D-ben néztem meg. Ang Lee ugyanis valami elképesztő csodát hozott létre. Olyan látványosra és szépre sikeredett a film, hogy még Pi szenvedései sem tűnnek olyan unalmasnak. A csónak néha a felhőkön, néha a csillagokon úszik, néha foszforeszkáló bálnák, repülő halak jelennek meg, a tigrisnek érzelmek tükröződnek a szeméből, a rókamanguszta mezőről már nem is szólva. Egy szóval CGI-orgia. Ez egyensúlyozza, hogy a film 3/4-ben gyakorlatilag két szereplő játszik a Pi és a tigris. Egyébként nagyjából leköveti a könyv történetét, mondjuk Yann Martel művében nincs szerelmi szál, bár ez nekem tetszett, mert a lány nekem valahol Indiát testesítette meg, amit Pi olyan nehéz és fájó szívvel hagyott ott.
A főszereplő, nem a Gettómilliomos óta felkapott Dav Patel (aminek én személy szerint nagyon örültem - nem mintha ezzel le akarnám kicsinyleni a filmet), hanem Suraj Sharma, akinek az IMDB szerint ez volt az első filmje, s azt kell mondanom felnőtt a feladathoz. Kiválóan alakította a hajótörött fiút, akit a hitén kívül a bengáli tigristől való félelme tartott életben. Richard Parker pedig a végletekig kidolgozott CGI-tigris. Csupán két jelenetnél használtak valódi állatot, mikor a kifutójában pihent, s mikor a csónakból a vízbe ugrott. De valahogy egy percre se éreztem, hogy egy számítógéppel generált élőlényről van szó. Mindezek ellenére a Számkivetett Tom Hanks-Wilson párosát nem tudják felülmúlni
(komolyan, még a mai napig sírok azon a jeleneten, mikor elhagyja Wilsont
a tengeren).
A Pi élete egy csodálatos film. Úgy érzem nagyon jót tett neki, hogy nem M. Night Shyamalan és nem is Jean Pierre Jeunet, hanem Ang Lee kezébe került a gyeplő. Mind a tradicionális India világa, mind a végtelen Csendes-óceán csodálatos világot teremt, ahol valóban megtaláljuk Istent és az ő egyetemességét, s rájövünk, hogy a hit még egy bengáli tigrissel való hajótörésen is átsegíthet.
Ítélet:
9/10 (eszméletlen látvány, jó arányok, kis eltérések a könyvtől)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése