Félve ültem le megnézni a Felhőatlaszt. Főként azért, mert rendkívül vegyesek voltak a kritikák. Egy része az egekig magasztalta, a másik fele pedig zagyva közhely gyűjteménynek minősítette. Mikor először leültem megnézni próbáltam összerakni a cselekményt, de a két harmadikáig el se tudtam képzelni, hogy miről is szólhat a film, de a végére azért összeállt egy kerek egésszé. Második nézésre mikor már ismertem a történetet, tudtam figyelni a részletekre, s sikerült jobban felismernem az egyes történetek közötti hol egyértelmű, hol rejtett összefüggéseket. Ha össze kéne foglalnom egy mondatban, hogy miről szól a film, akkor azt mondanám, hogy a lélekvándorlással egybekötött évszázadokon átívelő igazság keresés.
A könyv a filmmel egy időben jelent meg Magyarországon, így csak utólag került a kezembe. David Mitchell műve hat különböző történetet mesél el, hat különböző korban. Az első történetben Adam Ewing csendes-óceáni kalandjait ismerhetjük meg a XIX. század közepén. A második történetben Robert Frobisher feltörekvő zeneszerző egyetlen művének megszületését ismerhetjük meg a két világháború között. A harmadikban Louisa Rey riporter oknyomozását ismerhetjük meg egy atomerőműben, az 1970-es években. A negyedikben napjainkban meséli el Timothy Cavendish megpróbáltatásait egy idősek otthonában. Az ötödikben egy klón, Sonmi-451 öntudatra ébredését és lázadását mutatja be a jövő Koreájában. Az utolsó történetben pedig Zachry útját és konfliktusát Vén Georgie-val ismerhetjük meg a poszt-apokaliptikus jövőben. Minden történet csatlakozik egy ponton az előzőhöz, így teremtve meg az egységet. Minden történet más-más stílusban van elbeszélve, hol prózai módon, hol interjú formában, hol naplórészletekkel, hol pedig levelek útján.
Mikor leültem először megnézni, az volt az érzésem, hogy ez a film egy katyvasz. Itt aztán minden van: kaland, romantika, thriller, komédia és sci-fi. Ráadásul mindegyik történetben ugyanazok a színészek játszanak, néha fontosabb, néha egészen apró szerepet, hol nemet, hol pedig akár raszt váltva, (óriási bullshit szerintem, hogy ezért a teljesítményért nem kapott a maszk mester egy Oscart, de még Golden Globe-ot sem...). Szórakoztató volt kitalálni, hogy éppen melyik színész melyik karaktert játssza éppen, mert sokszor tényleg nem volt egyértelmű. Másrészt senki sem csak gonosz és csak jó szerepeket játszik (még Hugo Weaving sem). Komoly színészi teljesítmény kell, hogy egy színész hat, teljesen eltérő karaktert jelenítsen meg egy filmen belül. Egy dologért egyébként mindenképpen érdemes megnézni a filmet, mégpedig Hugh Grantért, aki az egyik történetben kannibál törzsfönököt alakít - komolyan mondom, priceless :D (lásd lentebb).
A filmben nem lineárisan haladunk előre az időben, hanem párhuzamosan folynak a cselekmények, s egyik korból és helyszínből a másikba (néha csupán pár képkockányira) váltunk át. Ez egyrészt hihetetlen dinamikát ad a filmnek (második bullshit a vágó sem kapott ezért még egy jelölést sem...), másrészt zavarba ejtő is. A könyv ugyanis egy szép görbét ír le. A múltban kezdünk, majd minden történet egy bizonyos ponton megszakad és átvált a következőre, mígnem elérünk az időben legtávolabbihoz, amit végig mesél, s elkezdünk visszafelé indulni múltba, s a könyv ott fejeződik be, ahol elkezdődött. Ez kicsit áttekinthetővé teszi a történetek közötti összefüggést, ami a film esetében ez néha kicsit nehézkesen sikerült. Másrészt viszont érdekes, hogy a film bizonyos elemei (egy gomb vagy egy dallam) milyen utat járnak be a korokon keresztül.
Természetesen mint a legtöbb adaptáció eltér kicsit a könyv cselekményétől (sőt jelen esetben meglehetősen szabadon kezelik a történetet), de a könyvhöz képest kicsit idealizált is lett. Néhány szereplőt nemes egyszerűséggel kivettek, néhányat átneveztek, néhánynak pedig kicsit más szerepet szántak mint az eredeti történetben, valamint kihagytak bizonyos elemeket, megszépítettek kicsit egyes történeteket. A színészek szerintem hozták a tőlük elvárható szintet. Nekem kellemes meglepetés volt Hugh Grant, aki kilépett az eddigi szerepeinek árnyékából és egy teljesen új oldaláról mutatkozott meg. A másik Hugo Weaving, akire hacsak ránézek, kiráz a hideg, Viszont néhol kicsi túlságosan szájbarágósan próbálják közvetíteni a könyv/film üzenetét, hogy függünk egymástól és hogy a tetteink határozzák meg a jövőt.
Nem mondom azt se, hogy jó film, se hogy rossz film a Felhőatlasz, azt mondom, hogy HIHETETLEN film. Csupa nagy betűvel. Attól függetlenül, hogy nem lineáris a történetvezetés, rendkívül jól megszerkesztett filmről van szó, aminek az élményét fokozza a remek filmzene, ami a végén katartikus élményt nyújt. Nem hiszem, hogy a film valaha is közönsésiker lesz, de az egyértelmű, hogy helye van a filmtörténelemben.
Ítélet:
8/10 (hihetetlen film, csak néhol szájbarágós kicsit)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése