Három olyan film volt életemben, ami után fel akartam vágni az ereimet. Az első a Rekviem egy álomért, a második a Saló, a harmadik pedig A zongoratanárnő. Elfriede Jelinek Nobel-díjas írónő művéhez képest A szürke ötven árnyalata délutáni teázgatás (ehhez hozzá kell tennem, hogy az utóbbi művet a negyedéig tudtam elolvasni - de most komolyan, hogy vezethetik ilyen könyvek a bestseller listákat???). Mind a könyv, mind a film rendkívül naturalista módon ábrázolja a lélekölő emberi kapcsolatokat, az elfojtott szexualitás perverz módon való feltörését. Ezt komolyan csak erős idegzetűeknek, vagy nagyon kiegyensúlyozott állapotban ajánlom, a kedvenc gyermekkori plüssmacinkkal, mert szükség lesz rá.
A történet Erika Kohut zongoratanárnő élettörténete és kapcsolata az anyjával és a tanítványával. Erika az anyjával él, aki zongoristának szánta, de kudarcot vallott. Az anya teljesen a kontrollja alatt tartja a lányát, nem vehet ruhákat, egy ágyba kell, hogy aludjanak, nem randevúzhat senkivel, a lelki terrort mesteri fokon gyakorolja. A lánya ez elől a saját perverz szexuális világába menekül, pornómoziba jár, leselkedik szeretkező párok után, s belemerül a mazochizmus világába is. Majd az egyik tanítványával, Walter Klemmerrel kapcsolatot kezd, és megkezdődik kettőjük önpusztító tánca.
A zongoratanárnő európai alkotás, s öreg kontinensünkön valahogy szabadabban kezelik az olyan témákat, mint a szokatlan szexuális szokások, vagy a szexuális erőszak. Számos tabudöntögető film készült ezekben a témákban, ebbe a sorba illeszkedik ez az alkotás is. Teljes mértékben leköveti a könyv cselekményét, megtartva, ha nem fokozva annak nyomasztó légkörét. Rendkívül naturalista és felkavaró, instant módon tárja elénk a kegyetlen és lélekölő valóságot. Mind a film, mind a könyv statikus, és lassú folyású, a hosszú jelenetek előkészítik a színt a csúcsjelenethez, amikorra már annyira depressziós a hangulat, hogy az embernek az az érzése, hogy nem lehet ennél mélyebbre süllyedni az emberi gyarlóság bugyraiban, de kiderül, hogy lehet. A lassú folyású történet és a vágás nélküli jelenetek ellenére (vagy éppen miatta) a film végig megtartja a komor hangulatát és egy pillanatra se enged fellélegezni, örülni az életnek.
Ki kell emelnem a színészek kiemelkedő játékát is. Isabelle Huppert, (akit a 8 nő óta imádok) meggyőzően alakítja a hideg, távolságtartó, érzelemmentes Erikát, aki egyre jobban elmerül a saját démonaiban, egyszerre szánom és taszít a karaktere. Mellette teljes kontrasztot teremt Benoit Magimel, aki az életvidám és kedves Waltert alakítja, lenyűgöző karakterfejlődésen megy át a szelíd imádóból az agresszív uralkodóvá. A harmadik főszereplőnek, Annie Girardnak pedig olyan anyát sikerült a vászonra varázsolnia, akit a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék. Mesteri szintre viszi a lelki terrort, és komolyan azt vártam mikor kapja fel Erika a konyhakést (aminek szerepe van a filmben) és vágja bele...
Összességében kijelenthető, hogy a zongoratanárnő nem egy könnyen emészthető alkotás. Érzékenyebbeknek, semmiképpen sem ajánlom, mert a film olyan mélységekbe megy le, olyan kegyetlen módon ábrázolva, hogy az komolyan megterheli lelkileg az embert. Mindamellett mind a könyvnek mind a filmnek elismerem a művészi értékét, mert egy olyan témát dolgoz fel, ami a mai társadalmunk egy nagyon fontos problémája, de a morális korlátaink nem engedik, hogy beszéljünk róla.
Ítélet:
7/10 (tabudöntögető, zseniális színészi játékkal, követve a könyv cselekményét, ugyanakkor rendkívül naturalista, néha talán túlságosan is)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése