Krimi szovjet módra - Tíz kicsi néger

Megfogadtam magamnak, hogy nem fogok csontig lerágott vagy szent grálnak számító témákat feldolgozni, de olyan gyöngyszem akadt a kezembe, amelyet muszáj megosztanom mindenkivel. Nevezetesen Agatha Christie örökbecsű Tíz kicsi négerének a szovjet feldolgozása 1987-ből. Nem tudom, hogy valaha megjelent-e ez a film kis hazánkban, én oroszul jutottam hozzá magyar felirattal. A nyelvi akadályok azért kissé rontottak a filmélményen, hiszen csak makogok oroszul... de attól függetlenül kellemes meglepetésként hatott rám.

Agatha Christie talán legjobban sikerült regénye nyomasztó légkörű történet, zseniális csavarral a végén. Az alaptörténet szerint tíz embert hív egy rejtélyes milliomos V.A. Lacky  a szigetére. Látszólag semmi közös nincs bennük, egyet kivéve, hogy mindannyian elkövetek valamit a múltjukban, de kicsúsztak az igazságszolgáltatás kezei közül. Megérkezve a szigetre kiderül, hogy a házigazda nincs ott, viszont a közelgő vihar miatt ott kell tölteniük mindenképp pár napot. A lakhelyük két legfeltűnőbb eleme egy régi gyerek vers tíz kicsi négerről (lásd lentebb), ami minden szobába ki van függesztve, illetve tíz néger porcelánfej az ebédlőasztalon. Később a vers sorainak megfelelően a sziget vendégei sorra kezdenek elhalálozni (ezzel egy időben pedig mindig eltűnik egy-egy procelánfej az asztalról), s megfogalmazódik a szörnyű felfedezés, hogy közülük valaki a gyilkos. Íme a hírhedt gyerek vers:

Tíz kicsi néger éhes lett egyszer; s vacsorázni ment,
Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc.

Kilenc kicsi néger későn feküdt le, s rosszat álmodott,
Egy el is aludt másnap, s nem maradt, csak nyolc.

Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten,
Egy ott is maradt örökre, s így lettek heten.

Hét kicsi néger tűzifát aprít, gyújtóst hasogat,
Egyik magát vágta ketté, s már csak hat maradt.

Hat kicsi néger játszadozik a kaptárok között,
Egyet megcsíp egy kis méh, és nem marad, csak öt.

Öt kicsi néger tanulgatja a törvény betűjét,
Egyik bíró lesz a végén, s marad, csak négy.

Négy kicsi néger tengerre száll, és egy piros lazac
Egyet lépre csal, bekapja, s csak három marad.

Három kicsi néger állatkertben jár, egy nagy medve jő,
Egyet keblére ölel, és így marad kettő.

Két kicsi néger kiül a napra s sütkérezni kezd,
Egyik pecsenyévé sül és nem marad, csak egy.

Egy kicsi néger magára hagyva, árván ténfereg,
Felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek.

Nem tudtam hogyan viszonyuljak a filmhez, mivel kicsit idegen ötletnek tűnt számomra, hogy egy orosz rendezőnek eszébe jut megrendezni ezt a történetet. Minden esetre (ha más nem nyelv tanulás céljából és mert imádom ezt a regényt) leültem és megnéztem. És ki kell jelentenem, hogy régen ért ilyen kellemes meglepetés. A film teljesen követte a könyv cselekményét, ugyanolyan nyomasztóan éreztem magam közben, mint az olvasásakor. A hollywoodi feldolgozásokkal ellentétben ugyanazt a befejezést hozza, mint Agatha Christie eredeti műve, ami nem kis megelégedettséggel töltött el, miután amerikai elődei rendre sziruposabb befejezést produkáltak ezzel árulva el a krimi királynőjének művét.

A színészek játéka visszafogott de jó, bár nem mindegyik karakter tud azonosulni a szerepével. Például a kegyetlen, fanatikus keresztény vénlány Mrs. Brent Ljudmilla Maksakova által való megformálása nem lett a legtökéletesebb. De a többiek hitelesen alakítják a rájuk szabott szerepeket. Nem túl pörgős a történetvezetés se, sok a vágatlan jelenet, bár ahogy növekszik a hullák, úgy gyorsulnak fel az események, (az utolsó három haláleset, gyakorlatilag húsz percen belül történik).

A rendezőre, Stanislav Govorukhinra (ő jegyzi a Vorosilov mesterlövészét) se lehet egy rossz szavam se, kiváló rendezést mutat be. Nyomasztó légkört teremt, amihez hozzájárul a helyszínül szolgáló villa (nem tudom, hogy Oroszországban forgatták vagy se, de teljesen úgy néz ki, mintha Devonshire partjainál lennénk), a film fakó színei és a filmzene is, ami rengeteget hozzáad a filmélményhez. Megborzongat, még akkor is, ha tudod, hogy mi fog történni a következő pillanatban. Talán amit a hátrányára tudnék írni a filmnek a jelmezek és a smink. Valahogy nem hatnak korhűen. A Vera Claythorne-t alakító Tatyana Drubich inkább hat akkori orosz lánynak, mint az 1930-as évekből való britnek (lehet, hogy erre a benyomásomra azért hatással volt, hogy orosz nyelven néztem meg a filmet.

Összefoglalva, mindenképp ajánlom a Tíz kicsi négert annak, aki be tudja szerezni és nem riad vissza attól, hogy eredeti nyelven kell megnéznie. Igazi ínyencség lehet mindazoknak, akik szeretik Agatha Christie-t, még akkor is, ha ismerik az eredeti történetet. Egy klasszikus történet némi orosz fűszerezéssel. Igazi meglepetést okoz az embernek, hogy tőlünk keletre is csináltak/csinálnak jó filmeket, nemcsak nyugatra. Pláne, ha úgyis végződnek, mint a könyv.

Ítélet:
8/10 (igazi ínyencség, kisebb hibákkal)

Lélekvándorlás és igazság keresés - Felhőatlasz

Félve ültem le megnézni a Felhőatlaszt. Főként azért, mert rendkívül vegyesek voltak a kritikák. Egy része az egekig magasztalta, a másik fele pedig zagyva közhely gyűjteménynek minősítette. Mikor először leültem megnézni próbáltam összerakni a cselekményt, de a két harmadikáig el se tudtam képzelni, hogy miről is szólhat a film, de a végére azért összeállt egy kerek egésszé. Második nézésre mikor már ismertem a történetet, tudtam figyelni a részletekre, s sikerült jobban felismernem az egyes történetek közötti hol egyértelmű, hol rejtett összefüggéseket. Ha össze kéne foglalnom egy mondatban, hogy miről szól a film, akkor azt mondanám, hogy a lélekvándorlással egybekötött évszázadokon átívelő igazság keresés.

A könyv a filmmel egy időben jelent meg Magyarországon, így csak utólag került a kezembe. David Mitchell műve hat különböző történetet mesél el, hat különböző korban. Az első történetben Adam Ewing csendes-óceáni kalandjait ismerhetjük meg a XIX. század közepén. A második történetben Robert Frobisher feltörekvő zeneszerző egyetlen művének megszületését ismerhetjük meg a két világháború között. A harmadikban Louisa Rey riporter oknyomozását ismerhetjük meg egy atomerőműben, az 1970-es években. A negyedikben napjainkban meséli el Timothy Cavendish megpróbáltatásait egy idősek otthonában. Az ötödikben egy klón, Sonmi-451 öntudatra ébredését és lázadását mutatja be a jövő Koreájában. Az utolsó történetben pedig Zachry útját és konfliktusát Vén Georgie-val ismerhetjük meg a poszt-apokaliptikus jövőben. Minden történet csatlakozik egy ponton az előzőhöz, így teremtve meg az egységet. Minden történet más-más stílusban van elbeszélve, hol prózai módon, hol interjú formában, hol naplórészletekkel, hol pedig levelek útján.

Mikor leültem először megnézni, az volt az érzésem, hogy ez a film egy katyvasz. Itt aztán minden van: kaland, romantika, thriller, komédia és sci-fi. Ráadásul mindegyik történetben ugyanazok a színészek játszanak, néha fontosabb, néha egészen apró szerepet, hol nemet, hol pedig akár raszt váltva, (óriási bullshit szerintem, hogy ezért a teljesítményért nem kapott a maszk mester egy Oscart, de még Golden Globe-ot sem...). Szórakoztató volt kitalálni, hogy éppen melyik színész melyik karaktert játssza éppen, mert sokszor tényleg nem volt egyértelmű. Másrészt senki sem csak gonosz és csak jó szerepeket játszik (még Hugo Weaving sem). Komoly színészi teljesítmény kell, hogy egy színész hat, teljesen eltérő karaktert jelenítsen meg egy filmen belül. Egy dologért egyébként mindenképpen érdemes megnézni a filmet, mégpedig Hugh Grantért, aki az egyik történetben kannibál törzsfönököt alakít - komolyan mondom, priceless :D (lásd lentebb).

A filmben nem lineárisan haladunk előre az időben, hanem párhuzamosan folynak a cselekmények, s egyik korból és helyszínből a másikba (néha csupán pár képkockányira) váltunk át. Ez egyrészt hihetetlen dinamikát ad a filmnek (második bullshit a vágó sem kapott ezért még egy jelölést sem...), másrészt zavarba ejtő is. A könyv ugyanis egy szép görbét ír le. A múltban kezdünk, majd minden történet egy bizonyos ponton megszakad és átvált a következőre, mígnem elérünk az időben legtávolabbihoz, amit végig mesél, s elkezdünk visszafelé indulni múltba, s a könyv ott fejeződik be, ahol elkezdődött. Ez kicsit áttekinthetővé teszi a történetek közötti összefüggést, ami a film esetében ez néha kicsit nehézkesen sikerült. Másrészt viszont érdekes, hogy a film bizonyos elemei (egy gomb vagy egy dallam) milyen utat járnak be a korokon keresztül.

Természetesen mint a legtöbb adaptáció eltér kicsit a könyv cselekményétől (sőt jelen esetben meglehetősen szabadon kezelik a történetet), de a könyvhöz képest kicsit idealizált is lett. Néhány szereplőt nemes egyszerűséggel kivettek, néhányat átneveztek, néhánynak pedig kicsit más szerepet szántak mint az eredeti történetben, valamint kihagytak bizonyos elemeket, megszépítettek kicsit egyes történeteket. A színészek szerintem hozták a tőlük elvárható szintet. Nekem kellemes meglepetés volt Hugh Grant, aki kilépett az eddigi szerepeinek árnyékából és egy teljesen új oldaláról mutatkozott meg. A másik Hugo Weaving, akire hacsak ránézek, kiráz a hideg, Viszont néhol kicsi túlságosan szájbarágósan próbálják közvetíteni a könyv/film üzenetét, hogy függünk egymástól és hogy a tetteink határozzák meg a jövőt.

Nem mondom azt se, hogy jó film, se hogy rossz film a Felhőatlasz, azt mondom, hogy HIHETETLEN film. Csupa nagy betűvel. Attól függetlenül, hogy nem lineáris a történetvezetés, rendkívül jól megszerkesztett filmről van szó, aminek az élményét fokozza a remek filmzene, ami a végén katartikus élményt nyújt. Nem hiszem, hogy a film valaha is közönsésiker lesz, de az egyértelmű, hogy helye van a filmtörténelemben.

Ítélet:
8/10 (hihetetlen film, csak néhol szájbarágós kicsit)

Lélekölés G-mollban - A zongoratanárnő

Három olyan film volt életemben, ami után fel akartam vágni az ereimet. Az első a Rekviem egy álomért, a második a Saló, a harmadik pedig A zongoratanárnő. Elfriede Jelinek Nobel-díjas írónő művéhez képest A szürke ötven árnyalata délutáni teázgatás (ehhez hozzá kell tennem, hogy az utóbbi művet a negyedéig tudtam elolvasni - de most komolyan, hogy vezethetik ilyen könyvek a bestseller listákat???). Mind a könyv, mind a film rendkívül naturalista módon ábrázolja a lélekölő emberi kapcsolatokat, az elfojtott szexualitás perverz módon való feltörését. Ezt komolyan csak erős idegzetűeknek, vagy nagyon kiegyensúlyozott állapotban ajánlom, a kedvenc gyermekkori plüssmacinkkal, mert szükség lesz rá.

A történet Erika Kohut zongoratanárnő élettörténete és kapcsolata az anyjával és a tanítványával. Erika az anyjával él, aki zongoristának szánta, de kudarcot vallott. Az anya teljesen a kontrollja alatt tartja a lányát, nem vehet ruhákat, egy ágyba kell, hogy aludjanak, nem randevúzhat senkivel, a lelki terrort mesteri fokon gyakorolja. A lánya ez elől a saját perverz szexuális világába menekül, pornómoziba jár, leselkedik szeretkező párok után, s belemerül a mazochizmus világába is. Majd az egyik tanítványával, Walter Klemmerrel kapcsolatot kezd, és megkezdődik kettőjük önpusztító tánca.

A zongoratanárnő európai alkotás, s öreg kontinensünkön valahogy szabadabban kezelik az olyan témákat, mint a szokatlan szexuális szokások, vagy a szexuális erőszak. Számos tabudöntögető film készült ezekben a témákban, ebbe a sorba illeszkedik ez az alkotás is. Teljes mértékben leköveti a könyv cselekményét, megtartva, ha nem fokozva annak nyomasztó légkörét. Rendkívül naturalista és felkavaró, instant módon tárja elénk a kegyetlen és lélekölő valóságot. Mind a film, mind a könyv statikus, és lassú folyású, a hosszú jelenetek előkészítik a színt a csúcsjelenethez, amikorra már annyira depressziós a hangulat, hogy az embernek az az érzése, hogy nem lehet ennél mélyebbre süllyedni az emberi gyarlóság bugyraiban, de kiderül, hogy lehet. A lassú folyású történet és a vágás nélküli jelenetek ellenére (vagy éppen miatta) a film végig megtartja a komor hangulatát és egy pillanatra se enged fellélegezni, örülni az életnek.

Ki kell emelnem a színészek kiemelkedő játékát is. Isabelle Huppert, (akit a 8 nő óta imádok) meggyőzően alakítja a hideg, távolságtartó, érzelemmentes Erikát, aki egyre jobban elmerül a saját démonaiban, egyszerre szánom és taszít a karaktere. Mellette teljes kontrasztot teremt Benoit Magimel, aki az életvidám és kedves Waltert alakítja, lenyűgöző karakterfejlődésen megy át a szelíd imádóból az agresszív uralkodóvá. A harmadik főszereplőnek, Annie Girardnak pedig olyan anyát sikerült a vászonra varázsolnia, akit a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék. Mesteri szintre viszi a lelki terrort, és komolyan azt vártam mikor kapja fel Erika a konyhakést (aminek szerepe van a filmben) és vágja bele...

Összességében kijelenthető, hogy a zongoratanárnő nem egy könnyen emészthető alkotás. Érzékenyebbeknek, semmiképpen sem ajánlom, mert a film olyan mélységekbe megy le, olyan kegyetlen módon ábrázolva, hogy az komolyan megterheli lelkileg az embert. Mindamellett mind a könyvnek mind a filmnek elismerem a művészi értékét, mert egy olyan témát dolgoz fel, ami a mai társadalmunk egy nagyon fontos problémája, de a morális korlátaink nem engedik, hogy beszéljünk róla.

Ítélet:

7/10 (tabudöntögető, zseniális színészi játékkal, követve a könyv cselekményét, ugyanakkor rendkívül naturalista, néha talán túlságosan is)

Abszurd utazás az időben - Benjamin Button különös élete

Miután letudtam a kötelező elfoglaltságaimat, nem magyarázom tovább a bizonyítványt.

Múltkor már kifejtettem, hogy mennyire szeretem F. Scott Fitzgeraldot, úgyhogy most is tőle válogattam, most a Benjamin Button különös életét. Ez a novella egy kicsit abszurd mese a másságról és annak el vagy el nem fogadásáról.

 

Benjamin Button különlegessége ugyanis az, hogy öregen született (el se merem képzelni, hogy miként zajlott a szülés), s ahogy telik az idő egyre fiatalodik, s valószínűleg csecsemőként fog elhalálozni. S mint ilyen jelenség beszédtémát szolgáltatott Baltimore lakosságának, míg ki nem tört a polgárháború. Benjaminnak mindenhol el kell fogadtatnia magát a társadalommal a baltimore-i elittől a Yale-ig, ami hol könnyebben hol nehezebben megy.

Nem mondhatnám hogy jó de azt se, hogy rossz film a Benjamin Button különös élete. Érdekes választás a film rendezője, David Fincher, aki eddig inkább a thrillerek műfajában alkotott maradandót, s úgy tűnt, hogy meglehetősen távol áll tőle a lassú folyású melodrámák műfaja. Ez néha erősen is érződik a történeten. Kezdjük azzal, hogy - kicsit a Titanicra emlékeztetve - egy élete végén járó öregasszony meséli el élete szerelmét, miközben odakint tombol a Katrina hurrikán. A film ide-oda ugrál a szürke és rideg jelen és a színes és meseszerű múlt között. Nem értem miért kellett ilyen kontrasztot teremteni a két világ között. Tudom, hogy valószínűleg a drámai hatás fokozásaként, de szerintem ezzel éppen, hogy megtöri a film varázsát. Fincher nem tud teljesen megszabadulni a szürkés tónusú képi világától, ami pedig idegen Fitzgerald harsány színeitől. A film dinamikája se lett a legtökéletesebb, néhol rettentő dagályosra és vontatottra sikerült. Végülis nehéz egy alig 42 oldalas novellát izgalmasan 3 órában elmesélni...
 

Érdekesen kezeli a történetet, ugyanis egy egészen más korszakba és más helyszínre helyezi át. Míg a novellában Benjamin Button 1860-ban születik meg, Baltimore-ban, addig a filmben 1918-ban, azon a napon, mikor az első világháború véget ér, New Orleans-ban, így két teljesen más korszak díszletei állnak rendelkezésre. Míg a novella a polgárháború előtti és utáni Amerikát jeleníti meg, addig a  film a rövid és vérzivataros huszadik században játszódik, más felfogással, más értékekkel. Nem tartom szerencsésnek áthelyezni egy másik értékrendű társadalomba egy történetet, mert ez által más-más tényezőre kerül a hangsúly. Azt már csak félve jegyzem meg, hogy a filmben szereplő karakterek 90%-a nem szerepel Fitzgerald novellájában. A mesélő Daisy-t is leginkább Hildegard karakterével tudom azonosítani.

Érdekes módon maga Benjamin Button mellékszereplővé válik a saját történetében. Legtöbbször csak belesodródik az eseményekbe, s az ő ártatlan látásmódján keresztül ismerjük meg az őt körülvevő embereket, akik rövidebb-hosszabb ideig főszereplőjévé válnak az életének. És mindenkinek megváltozik általa kicsit az élete. Daisy és Benjamin szerelmén keresztül pedig az elmúlás keserű élményét is megtapasztalhattuk. Igen ám, csak az eredeti műnek nem ez a mondanivalója. Az idő múlása teljesen másodlagos dolog, sőt teljesen feje tetejére állítják. Benjamint mindenki teljesen normális jelenségként kezeli, mintha mindennapos dolog lenne, így neki se kell igazán megvívnia a belső harcait. Viszont, ha nem is az eredeti, de van üzenete a filmnek - az élet szeretete és az elmúlás elfogadása.

Összességében nem találom Fincher legjobb rendezésének, láthatóan nem tudta megragadni Fitzgerald eredeti stílusát. S habár a múltbéli képek gyönyörűek, a film elején lévő órajelenet egyszerűen zseniális, valamint Brad Pitt megöregítése is remekbe szabottra sikerült, igazán csak ezt tudnám a film javára írni. A filmzene felejthető, a történettel kapcsolatos kifogásaimat már elmondtam.

Ítélet:
6/10 (Fincher meglehetősen szabadon kezeli a történetet, nem eltalálva a dinamikát, de az órajelenet még mindig az egyik kedvencem :) )

A lustaság fáj... - magyarázom a bizonyítványt :)

Tudom, hogy kicsit el vagyok maradva a bejegyzésekkel, de nézzétek el nekem - elfogott a tavaszi sütikészítés és a lekvárkészítés :)...

...illetve kevésbé kellemes tevékenységek :(

Az egyiknek meg tudom mutatni az eredményét :)

A recept a Koriander nevű blogról van - olvassátok, mert nagyon jó :)

Ígérem a jövő héten aktívabb leszek :)