2013. május 29., szerda

A robot dolga a szolgálat - A kétszáz éves ember



Ez igazából nem egy mai film, de nem is ez a blog lényege, s most olvastam el a mű alapjául szolgáló regényt, A pozitron embert, illetve az annak az alapjául szolgáló A két évszázados embert. Ez azon filmek egyike, amiket előbb láttam, mint olvastam volna az alapul szolgáló könyvet.

Asimov a modern sci-fi atyja (ezzel nem akarom se Arthur C. Clark, sem Frank Herbert munkáját lekicsinyíteni).  Az Én, a robotban és a Robottörténetekben számos morális kérdést feszegetett a mesterséges intelligenciával kapcsolatban, többek között azt, hogy képesek-e a robotok puszta logikával egy külön vallást létrehozni. A mostani történetünk azt tárgyalja,  hogy létre tud-e jönni egy olyan intuitív és kreatív gépezet, amely emberré is válhat. A címből logikus, hogy a válasz igen lesz, de mint mindig most se a cél, hanem az odáig vezető út az érdekes, vagyis, hogy mi az emberré válás ára.

Andrew, a robot a 21. század elején (a könyvben 2005-ben) a Martin családhoz kerül, háztartási gépezetként. Ez nem sokáig marad így, mert a család legkisebb lánya (Kiskisasszony) megkéri, hogy faragjon számára egy nyakláncot, s a családfő (Uram) számára nyilvánvalóvá válik a robot művészi hajlama és tehetsége, így ezután bútorokat készít. Az ebből befolyt pénz felét megtarthatja, ezáltal szép vagyont halmoz fel. Ebből később ruhákat vásárol magának, majd megváltja a szabadságát, felveszi a Martin család nevét, és elindul az emberré válás rögös útján, miközben a számára kedves emberek az idő előrehaladtával sorra halnak meg.

A novellából/könyvből készült filmet, A kétszáz éves embert igazából nem tudom hova rakni. Alapvetően megtartotta az eredeti történet vázát, még a klasszikus három törvény is megjelenik benne, de számos ponton, néhol érthető, néhol érthetetlen módon eltér az eredeti történettől. Számos, az alapul szolgáló műben nem szereplő jelenik meg, s alapvetően pozitív karakterekből csináltak negatívakat. Valamint az emberré válás folyamata is másként zajlott, számomra kicsit kevésbé hihetően. A végkifejlet is kicsit eltérően alakul mint a könyvben, de ez alapvetően a pátosz miatt ezt szükségesnek találtam.

Ami szintén eltér az, hogy a filmbe betettek egy szerelmi szálat, amit viszont teljes mértékben megértek. Ezzel ugyanis egy sokkal emberibb robotot alkottak meg, mint Asimov az eredeti történetben, Lehet, hogy ez csak lányos romantikázás részemről, de a film robotjának sokkal inkább értem a motivációját, kevésbbé tűnik logikusnak és inkább ösztönylénynek.

Alapvetően nem tartom rossz filmnek A kétszáz éves embert. Sőt kifejezetten jó film. Chris Columbus (aki számos családi filmet készített már - Reszkessetek betörők I.-II., Harry Potter I-II., stb.), popcornosította Asimov művét, de a jó értelemben. Sikerült megtartani az alapvető morális kérdérseket, ugyanakkor könnyen emészthető film. Andrew egy igazán szerethető robot, köszönhetően Robin Williams kiváló alakításának, aki hihetően formálja meg az emberi természetet megérteni akaró logikus gépezetet. Melette számos érdekes szereplő jelenik meg, mint a Martin család fejét alakító Sam Neill, vagy a robot biológus (ez kicsit képzavaros :)) Oliver Platt.

Am miatt még érdemes megnézni a filmet az a fimzene. ami rengeteget ad a filmélményhez, Néhány jelenetet annyira drámaivá tesz, hogy magam megkönnyeztem Andrew sorsát. Pedig nagyon ritkán sírok filmen. A képi világa a kor (1999) színvonalának teljesen megfelel. Látványos és szép jövőképet jelenítettek meg, kicsit utópisztikusan tökéleteset.

Ítélet:

7,5/10 (jelentősen eltér az eredeti történettől, de szerethetőbb a robot, mint Asimov művében, a zene pedig egyszerűen zseniális)

2013. május 28., kedd

F. Scott Fitzgerald – A nagy Gatsby vs. Buz Luhrmann – A nagy Gatsby


Le kell szögeznem, hogy ebben a témában rendkívül nehéz megfelelni az elvárásaimnak, hiszen A nagy Gatsbyt a modern irodalom egyik legjobb művének tartom.  Egy hiteles korrajz egy olyan nemzedékből, amely elveszett a céltalanságban és a még temetetlen múltban. Véget ért egy világháború, s amíg Európában formálódtak a következőt megalapozó diktatúrák, addig odaát az amerikai kontinensen tombolt a dzsessz korszak a maga féktelenségével, gyönyörűségével és tragédiájával. Ennek a kornak volt a krónikása Fitzgerald, aki maga is ennek a korszaknak, az elveszett generációnak volt egy hőse, épp olyan ember, akiket a műveiben megénekelt.

A nagy Gatsby volt az író nagy áttörése, amellyel híressé vált. A rövidke, kb. 230 oldalas könyvben ugyanis minden benne van, amitől egy könyv letehetetlen (a magam részéről első alkalommal egy délután alatt olvastam el), szerelem, árulás, féktelen partyk,, stb. A szereplők jól megmunkáltak, s mindegyik képes érzelmeket kiváltani belőlünk – az ártatlanságát elvesztő  Nick Carraway, a nagyvilági nő, Jordan Baker, a múltat újraélni akaró Jay Gatsby, az amerikai álomba belefulladó Daisy Buchanan,  a birtokolni vágyó Tom Buchanan, a kitörést kereső Myrtle Wilson és a papucsférj George Wilson. Ezenkívül számos érdekes, a korra jellemző epizódszereplő jelenik meg. Mindezt nyakon öntve a pezsgőfolyamos 1920-as évekkel, a féktelen partyk-kal, a céltalanság szépségével, a látszathoz való görcsös ragaszkodással.

A történet szerint Nick Carraway a Közép-Nyugatról Long Islandre költözik, szemben unokatestvére Daisy, és annak férje, Tom Buchanan villájától, akik az amerikai álmot élik, csakhogy mindketten fulladoznak benne. Tom szeretőt tart New Yorkban, a harsány Myrtle-t, Daisy pedig ezt jól nevelt feleség módjára tudomásul veszi, s görcsösen ragaszkodik a látszathoz.

Nick szomszédja a titokzatos Jay Gatsby, aki hétvégenként többnapos estélyeket ad, ahol New York krémje részt vesz, de maga a házigazda sosem veszi ki a részét a mulatozásból. Nick gyakran látja szomszédját, ahogy a vele szemben lévő mólót, Daisy mólóját bámulja. Egyik estélyére aztán meghívja Nicket, illetve Daisy barátnőjét Jordan Bakert, s feltárja, nekik, hogy ki is ő valójában és milyen kapcsolat fűzi Daisy-hez. Itt fogan meg a terv amely a összes későbbi cselekményt mozgatja történetben, s egyre másra kerülnek elő a csontvázak a szekrényből – előrevetítve a tragédiát.

A nagy Gatsby-t nehéz megfilmesíteni, mert nehéz az üzenetét képre írni. Mindenesetre rendkívül megörültem, mikor meghallottam, hogy ismételten megfilmesítik (1974-ben Robert Redforddal és Mia Farrow-val már készült egy változat). A szereposztást mintha csak én találtam volna ki. Leonardo DiCapriora írták ezt a szerepet, s Tobey Maguire-t és Carey Mulligan is kiválóan passzol a rájuk osztott szerepekre. Viszont a rendező hallatán már bizonytalan voltam. Buz Luhrmann ugyanis képes csodálatos képi világot teremteni, de ez valahogy mindig a történet rovására megy, ahogyan most is. Gyönyörűek a díszletek, elénk tárul a húszas évek, kis modern fuvallattal fűszerezve, csakhogy kizárólag ez uralja a vásznat, kevés teret engedve a színészeknek. Pedig zseniálisak az alakítások benne, és a színészek mindent megtesznek, hogy egy-egy jelenetben ne csak a látványt figyeljük, hanem az ő játékukat is. A Gatsby-Nick-Jordan Baker-Daisy négyes kivételesen jó, de a többiek képtelenek felvenni a versenyt a látványorgiával. Ennek kiváló példája, hogy Myrtle Wilson és Tom Buchanan alakja, akik rendkívül ellenszenves szereplői a könyvnek, itt viszont kevés reakciót tudtak kiváltani belőlem.

Összefoglalva elmondható, hogy látványvilágában nagyon elkapta a film a húszas évek hangulatát. Tényleg úgy érzem, mintha belecsöppentem volna a felső tízezer felelőtlen és céltalan életmódjába, a pezsgőfolyamos partyk világába, de a film most se (akarva-akaratlanul) tudta közvetíteni, hogy mennyire üres az amerikai álom, s hogy hiába próbáljuk, a múltat sosem lehet (ugyanúgy) újraélni, ami pont hogy a legfontosabb üzenete az alapul szolgáló Fitzgerald könyvnek.

Ítélet:
8/10 (a könyvhűség megvan, szépen van fényképezve, jó a színészi játék csak rosszak az arányok)